Libikóka

Nincs szó a fájdalomra, mi bennem teng,
A szív kihűlt, elmémben csend.
Az elmorzsolt könnyek súlya alatt,
Feltörő emlékek ábrándja maradt.

A jól ismert út másodszorra is bús
Lappangó gyötrelme a mélybe húz.
Hol a fény ismeretlen szó,
Rejtőzködik, nem oda való.

Szívemet kitépi a fájó gondolat,
Melyet a jövő sötét bugyra tartogat.
Kit a világon legjobban szeretek,
Ki most a világon legjobban kesereg.

Hívogatja őt a mélység lágy hangja,
Szirén dalaival közelebb csalogatja.
E pilléren áll egyensúlyozva
Gyötrelem halmát így púpozva.

Nem sírok! Erősnek látszom!
A kínok hegyét majd ÉN megmászom!
Leveszem a terhet vállaidról,
Majd ÉN gondoskodom sorsodról!

Sárga köd

Pislogj! Vegyél levegőt!

Nézz szembe a valósággal!

Érezd pilláidon a szellőt,

Élj a múlandósággal!